Strandkézilabda 2004

A cadizi Európa Bajnokságról szóló visszaemlékezésemet ott hagytam abba, hogy a következő kontinens viadal szempontjából fontos dolgok történtek. Hát megismertük a szabályok alkalmazását, ellestünk pár trükköt, gyakoroltunk és tanultunk. Sikerült egy játékvezetői párosunknak és egy ellenőrünknek EHF minősítést kapnia, ami egy mérföldkő volt számunkra. Ezen kívül úgy indult az EB, mint egy álom. A körülmények egyre jobbak lettek. Repülővel utaztunk, gyönyörű Hummel szerelésünk volt, már tényleg igazi válogatott benyomását keltettük. Kellemes szállás, pár percnyi sétára a pályák, svédasztalos ellátás, ez már mind-mind a török vendéglátás. A csodálatos tengerpartnak csak egy nagy hibája volt. A homok nem homok volt, hanem apró-apró kavics, ami úgy átforrósodott, mintha tüzes parázson jártunk volna. Előkerültek a zoknik, mert hiába locsolták a pályákat, nem lehetett kibírni. Na és a verseny? Az akkor már top csapatnak számító spanyolokkal kezdtek a fiúk. Nagyon lenéztek minket, mert a Lichtenstein elleni meccsnél (Cadiz) leragadtak. Mi viszont 2 évvel tapasztaltabbak lettünk. Mire észbe kaptak, már kint is volt az eredményjelzőn, hogy a győztes MAGYARORSZÁG. Szerintem mindenkinek borsózik a bőre, ha erre visszaemlékezik. Óriási siker volt ez. Ezek után csoportelsőként jutottunk a középdöntőbe. Óriási volt az összetartás. A lányok a fiúkat, a fiúk a lányokat buzdították, nem beszélve a rengeteg magyar szurkolóról, akik elkísértek minket.

A középdöntőben sajnos olyasmi történt, amit sem előtte, sem utána nem tapasztaltunk strandkézilabda rendezvényen. A törökök hihetetlen nagy támogatást kaptak, amivel visszaéltek nagyon csúnyán. A kapusuk, akit mindenki Ibrahimként jegyzett meg, szinte megfélemlítette a játékosainkat. Minden támadó beugrásnál ráugrott a játékosunkra, provokálta az ütközést, sokszor nem csak a durvaságig, hanem az agresszív ütközésig is fokozva. Reklamáltunk, kiabáltunk, de sajnos az EHF nem tett semmit. Katonai indulókkal fanatizálta a műsorközlő a sajátjait. Elvesztettük a mérkőzést és még verekedés is kialakult, amire nem lehetnek büszkék a rendezők. Az egyik szurkolónk komolyabban meg is sérült, ellátásra szorult. Mindezek hosszú évekre meghatározták a magyar-török viszonyt strandkézilabdában. Minden mérkőzés egy kisebb háború volt ezután. A nők utolsó helyosztó mérkőzésén például már nem lehetett a pályán a szövetségi kapitány, a küldöttség egy tagja helyettesítette.

Csapataink mindezek ellenére összességében kiválóan szerepeltek és nagy lépésekkel közelítettünk az elit szintjéhez. A lányok kvalifikálták magukat a duisburgi Világjátékokra, ami a sportág olimpiája. Ezután az EB után már senki nem mert minket félvállról venni. Bármikor, bárkit képesek voltunk legyőzni. De ez már egy következő történet…