Eleinte miért csak a nevelés, az örömszerzés a játékosság oldaláról foglalkozzunk a gyerekekkel, majd csak ezután kezdjük tanítani, oktatni és csak jóval később képezzük őket a sportágra? Miért fontosak a lépcsőfokok? Hogyan hitessem el gyerekkel, szülővel és még magammal szemben is mindazt, amit hallani hallok, de elfogadni teljesen magam sem tudom? Tényleg a felkészítésben van a lényeg és nem mérkőzések és versengések sikereiben? Mit tegyek, hogyan értékeljem magamban azokat a felém jövő kérdésáradatot, hogy miért ne számoljuk az eredményeket, vagy miért ne kapjunk pontokat, vagy miért nem hagyjuk kiteljesedni a gyermekek örömét a győzelmeket gyűjtő bajnokságokban? Korábban a sportágak közötti térnyeréses versengés még nem alakított ki ilyen mértékű hadjáratokat gyerekek és szülők kegyeiért, mert a tíz éves életkor alatti gyerekeket még nem is foglalkoztattak a labdajátékok. Ma már minden sportág óvodai foglalkozásokat szervez. Ügyességi váltókat, majd mini versengéseket a pici gyerekek részére.
Nem ezzel van a baj, hanem a centralizált képzési morállal. Hiszen a gyerekek nem nevelődnek, formálódnak a sokoldalú és általános ügyesség megszerzéséért, mert az edzőjük csak sportágra jellemző feladatokat jelöl meg számukra. Mert az ilyen életkorú gyerekekkel foglalkozó szakemberek a szó legszorosabb értelmében is csak szakemberek. Kihasználják a jó génállománnyal rendelkező gyerekek handicap helyzetét és speciális technikákat tanítanak nekik, mondván, hogy nagyon tehetségesek. Elfelejtve, hogy a gyereknek ebben az életkorban nagyon sok irányból érkező ingerrel kellene megismerkedni. Kis túlzással a mi sportágunkban, pontosan az történik, amit az idomárok az állatokkal tesznek a cirkuszban. Még pontosabban a gyerek kiképződik kézilabdázónak ideje korán anélkül, hogy tudna futni, helyes technikával dobni, vagy, hogy lenne állóképessége, vagy belenevelték volna a sportolói mentalitáshoz szükséges gondolkodás alapjait. Lebutított felnőtt gyakorlatok, csapat és egyéni foglalkozásokon, ahol a gólszerzés és a győzelem megszerzése a cél. Persze vannak olyan területek is, ahol többségében nem „válogatott” gyerekek érkeznek az edzésekre, hanem akiket éppenséggel rossz kifejezést használva nem happolt el senki. Ebben a közegben sem lenne megengedett a korai képzési „őrület”, de azon célból kiindulva, hogy az elmaradás nagy más csapatokkal szemben, a szerencsétlen szakember vagy magától, vagy pedig a szülők nyomására elindítja az „idomítást”, amit „barátilag képzésnek” nevez, hogy utolérje a szomszédvár szintjét.
Nos, az örömkézilabda és a mosolygós játékos nevelés, alapjaiban más irány és jóval hosszabb időt igénybe vevő elfoglaltságot jelent. Olyan alapokat teremt a kisiskolások számára, hogy lehetősége legyen sportolóvá válni. A játék és a játékokban rejlő sokoldalúság adja meg azokat az ingereket, a maga természetességével, szabályaival, kereteivel, ami elvezet egy magasabb szintre. A jó versenyző megalapozása a megfelelő tulajdonságok és a nélkülözhetetlen ellenálló képesség megteremtésével érhető el. A fogó, kidobó vagy más kiscsoportos, több csapatos „küzdő” vagy versengést kiváltó játékok, előkészítenek egy olyan állapotot, amiben a gyerek a munkához való hozzáállását pallérozzuk meg. A különféle akadályok, erőt, állóképességet és kitartást igénylő feladatok felvértezik a gyerekeket a teljesítő képességre. Képesek legyenek kitartóan cselekedni, még akkor is, ha ez számukra nehézségeket okoz. Minden gyerek a türelmetlenség és a fejetlenség áldozata lehet, ahol a „szakemberek” vagy szüleik sürgetik a speciális kézilabdás mozgások korai erőltetését!
Félre nem értendő! Az általam javasolt nevelői hozzáállás nem védelmezi, nem óvja és nem is kíméli a gyerekeket. Éppen ellenkezőleg. Felkészít, és kellő alapokat nyújt a specializálódáshoz. Javasolnám minden sportszervezet szakmáért felelős vezetőjének, hogy hozzon be változtatásokat a gyerekek képzése szempontjából és váltsanak az eredmény elvárás területén. Nézzünk példákat a nem kézilabda specifikus mozgásokra.
Az alább feltüntetett életkorra vonatkozó ajánlások, nem a teljesség igényével készültek. Igyekszik egymásra építeni a tevékenységeket. Nem elhanyagolható, hogy egy magasabb évjáratba lépő gyerek kapja meg a leírt külső ingerek többségét. A lépéseket az életkorokban a szintek emelése is mutatja.
6-8 éves életkorban a természetes és utánzó mozgások alkalmazása rengeteg külső inger bevonásával a sokoldalúság érdekében. Sok futással összekötött egyéni és kiscsoportos feladatok játékok formájában. Felfogható, érthető és egyszerű szabályok legyenek. Rengeteg szabadtéri kirándulás, mászással, függeszkedéssel, egyensúlyozással és emelkedőre történő ismételt gyors menettel végrehajtott mozgások. Szinte minden esetben a sarkon történő ülést erőltetném a pihenések vagy a beszélgetések idejére. Eltérő nagyságú, méretű labdák rúgása, gurítása, hordása, fogása, két karral történő elkapása, kidobása. Más sportágak alapjainak megismerése. (torna, úszás, kerékpározás, sí, korcsolya). A szivacskézilabdázás csak eszköz lehet.
9-10 éves életkorban a kitartó és folyamatos mozgások sulykolása. Változatos és egyre nehezebben végrehajtható akadály pályák leküzdése, nem csak teremben, hanem kint a szabadtéren. Itt jegyezném meg, hogy a nagyobb parkok, mezei, vagy erdei utak igen jó lehetőséget adnak a kitartó futások megtételére pláne, ha közben ilyen-olyan akadályokat is le kellene küzdeniük. A kitartó futások mellett a gyors és lassú iram közötti átmenet, illetve az ebből adódó elindulást és megállásokat kikényszerítő helyzetek megteremtése. Emelkedőre történő futások. A karok, lábak és a törzs, eltérő mozgások alatti szerepének tudatosítása, erősítése játékok alatt. Az egy kar és láb használatára történő feladatok beiktatása. (változó irányú és távolságú lépések, ugrások, szökellések, lendítések, erőt igénylő súlypont csökkentések, eltolások, megtartások). A szivacskézilabdázás, főleg a 10 évesek számára a játékszabályok és a pálya méreteinek megismerése szempontjából legyen fontos.
11-12 éves életkorban folytatni kell a törzsizomzat erősítését, illetve a mélyizmokat igénybe vevő tartásos feladatokat. A játékok egyéni képességek fejlesztése és csoportok közötti versengésekben nyilvánuljon meg. Gondolok itt a sok futással, irányváltásokkal egybekötött gyűjtögető játékokra. Az összevont komplex formában jelentkező általános, vagy speciális kondíció javítását szolgáló gyakorlatok a saját magát legyőző, megtartó feladatokban. Egyre nagyobb monotónia tűrést igénylő feladatok alkalmazása. (futás, kirándulás, kerékpározás, úszás). Tárgyak cipelése, nagyobb ellenállással járó test-test elleni játékok alkalmazása. (a társ megtartása, megfogása, eltolása, kitolás, elhúzása). Olyan játékokat találjunk ki, amiben a gyerekeknek le kell küzdeni saját magukat, társukat, vagy társakkal együtt egy másik csoportot. Sok tempó és ritmusváltásokra épített ügyességet fejlesztő játékok beépítése a helyes döntések meghozatalára alapozó késztetések miatt.
13-14 éves életkorban, amennyiben a gyerek teste, képességei, hozzáállása és szorgalma megtervezett, gondolok itt a megfelelő sportolóvá válás esélyére, induljon el a speciális sportágra nevelés. A játékok egyre speciálisan követeljék meg a helyes technikák végrehajtását. Folyamatosan javítsuk és magyarázzuk meg a felmerülő hibákat, hiányosságokat. Ahhoz, hogy sikerrel járjunk, jó esély van, mert megfelelően és sokoldalúan felvérteztük őket. Ha mindezt csak 8-9 éves életkorban kezdjük, mert a sportszervezet ekkor kezdi el a képzést, akkor sem késtünk le semmit.
Végül ne legyen félreértés senki számára. Az én szándékom tényleg az lenne, hogy neveljük az utánpótlásunkat. Nem a mérkőzések ésszerű egymásutánisága és a minél több bajnokságok rendszere és az ebben rejlő győzelmi mámor ellen íródott ez az anyag. Hiszen melyikünk nem akar nyerni, versenyeztetni a gyerekeit! Természetesen, ha az nem felelőtlen és nem ad okot feltételezni, hogy a fentieket figyelmen kívül hagyja!
forrás: Zsiga Gyula / Szakmai szemmel
EGYÉP POSZTOK
A SIKER KULCSA TE MAGAD VAGY!
TANÍTÁSI FÁZISOK JELENTŐSÉGE A KEZDŐ ISKOLAI PEDAGÓGUSOK SZÁMÁRA
A BIZALOM ÉS AZ ÖNBIZALOM ÖSSZEFÜGGÉSE